azt érezte / hogy a pillanatban van valami ősi / mélyen testi / már-már érzéki öröm
barukh a hegyoldalban
töltötte a hétfő délutánt
langyos napsugarak között
édes virágillatba
és madárcsicsergésbe burkolózva
feje körül boldog dongókkal
dolgozott
néhány órát
az erdőszéli faasztalnál
aztán összeszedelőzködött
és elindult a rami levibe
hogy bevásároljon a családnak
de nem az utca felé
vette az irányt
ahogy szokta
hanem körben
az egész hegyet megkerülve
közben felhívta sosanát
ahogy a földúton sétált
telefonnal a kezében
sosana kihangosított hangját hallgatva
a szeme sarkából
mozgásra lett figyelmes
beszélgetés közben
a mozgás irányába pillantott
ösztönösen
fel sem fogva
hogy mit lát
fel sem fogva
hogy három nagytestű kutya
bukkant fel a kanyarban
póráz nélkül
szabadon engedve
a hegyoldal kedvelt kutyasétáltató hely
a földút
ami megkerüli a hegyet
körülbelül húsz perc séta
oda-vissza negyven
népszerű útvonal
a nagyobb testű kutyák
gazdái körében
barukh tudta ezt
sem ő
sem az idegrendszere
nem lepődött meg
a három nagytestű kutya láttán
a meglepő inkább az volt
ahogy barukh ösztönei
reagáltak a kutyákra
az ösztönöknek
több rétegéről
van itt szó
ugyanis
először is
van egy otthonról hozott
mondjuk így
genetikus örökség
barukh családjában
senkinek nem volt kutyája
a szülei viszonya a kutyákhoz
valahol a közöny és a viszolygás
közötti skálán mozgott
mivel a bennük élő
ősit
zsigerit
spontánt
ösztönöset
hogy úgy mondjam
vadat
állatiasat
egész életükben
mélyen elnyomva tartották
hogy a civilizáltnak mondott világ
befogadja őket
így a rajtuk kívül
és körülöttük élő
ősivel
zsigerivel
spontánnal
ösztönössel
vaddal és állatiassal
nem tartottak fenn kapcsolatot
nagy ívben elkerülték azt
künn
a világban élő vadállatokkal
maximum állatkertben találkoztak
ahogy a belső állatukat is
csak a rács túloldaláról ismerték
kulturált emberek ők
belső állataiknak nincs helye
az asztalaiknál
az életeikben
ebben az análisan exponált légkörben
nőtt fel kis barukh
és erre jött rá
a saját
évtizedek gondos rettegésével
továbbfejlesztett pszichózisa
ami számtalan emlékezetes
pánikrohamot eredményezett
a világtól
a saját világától való rettegés
kétezer-tizenötben érte el
az elviselhetetlenség határát
akkor mondta ki
az azóta családi klasszikussá
vált mondatot:
najó!
irány a sivatag!
barukh megérzése
azzal kapcsolatban
hogy a sivatag
majd valamifajta megoldást
fog nyújtani
fenntarthatatlan életformájára
helyesnek bizonyult
ott ugyanis
olyan mennyiségben
és közelségben!
éltek mindenféle vadállatok
a skorpióktól a kígyókon át a hiénákig
hogy barukhnak
muszáj volt választania:
vagy belepusztul
a külső vadaktól való rettegésbe
vagy megbarátkozik
a belső vad
létezésével
és kinyitja neki
a várbörtön ajtaját
így
kiegyenlítve
a külső dzsungel
és a belső dzsungel
közötti nyomáskülönbséget
így
elhárítva
a halálos rettegésből fakadó életveszélyt
barukh az utóbbi megoldást választotta
négy
négy és fél éve ennek
és három éve annak
hogy megkezdte nyilvános terápiáját
aminek következtében
a belső állat
lassacskán elhitte
hogy a várbörtön ajtaja
tartósan nyitva marad
kimerészkedett azon
és változó intenzitással
de barukh mellé szegődött
játszótársul
útitársul
amikor
a képen látható hegyoldalban
a szeme sarkából
barukh megpillantotta
a három nagytestű kutyát
az első ösztönös reakciója
a pánik volt
nagyon mélyről jött
és csak egy szempillantás
törtrészéig tartott
de elég intenzív volt ahhoz
hogy barukh észlelje
és hogy emlékezzen rá most
amikor felidézi az eseményeket
a második ösztönös reakciója
ami már párosult
némi verbalitással is
a sivatagban elsajátított lecke volt:
elég a félelemből!
elég a rettegésből!
muszáj jelen lenni a pillanatban!
muszáj élni!
a harmadik ösztönös reakció pedig az volt
hogy az irányítást átengedte
a belső vadállatnak
a belső kutyának
aki előbb lelassította
majd megállította
a sétáló barukhot
és miközben a feje és a szája
tovább beszélt a telefonon sosánával
leengedte a karját
és az először hozzá odalépő
nagytestű kutya fejére
helyezte a kezét
megsimogatta azt
hagyta
hogy a kutya megszagolgassa
majd megnyalogassa a kezét
aztán hogy a szájába is vegye azt
aztán ugyanezt tette
az odaérkező
másik két nagytestű kutyával is
simogatás
szagolgatás
nyalogatás
az éles fogak érintése
barukh nyugodt volt
és még valami más
ahogy felidézi
ezt a harminc másodperces epizódot
különös öröm árad szét a testében
barukh egyszerre érezte
az összetartozást
önmagával
a falkával
és a világgal
azt érezte
hogy az
aki ő
szavaktól
és kompromisszumoktól mentesen
része a mindenségnek
hogy ő
a kutyák
és a világ
egy
hogy a pillanatban
van valami
ősi
mélyen
testi
már-már
érzéki
öröm
ahogy felemelte a fejét
meglátta a kutyák gazdáit is
akik addigra kijöttek a kanyarból
és kényelmesen sétálgatva
és beszélgetve
utolérték jószágaikat
olyan bensőséges bajtársiassággal
néztek barukhra
ahogy egyik kutyatulajdonos néz
a másik kutyatulajdonosra
azt hitték
hogy kutyáik
a gazdát érezték meg barukhban
és hogy barukh
azért viselkedett velük
olyan nyugodtan és magabiztosan
mert neki is van otthon
egy hasonlóan nagytestű kutyája
csak az állatok
és barukh tudta
hogy a kutyák
barukh belső kutyájára reagáltak
szimpátiájuk és bizalmuk
nem egy másik gazdának
hanem egy másik állatnak szólt
댓글