|
először jöttek a kurdokért szíriában és én nem szóltam mert nem vagyok kurd aztán jöttek a szíriai menekültekért magyarországon és én nem szóltam mert nem vagyok szíriai menekült aztán jöttek az afrikai menekültekért olaszországban és én nem szóltam mert nem vagyok afrikai menekült aztán jöttek az újságírókért oroszországban és én nem szóltam mert nem vagyok orosz újságíró aztán jöttek a szocialistákért amerikában és én nem szóltam mert nem vagyok amerikai szocialista aztán jöttek a környezetvédőkért brazíliában és én nem szóltam mert nem vagyok brazil környezetvédő aztán jöttek az imádkozó zsidókért san diegóban és nem szóltam mert nem vagyok kaliforniai zsidó aztán jöttek az imádkozó muszlimokért christchurchben és nem szóltam mert nem vagyok új-zélandi muszlim aztán jöttek az arabokért izraelben és én nem szóltam mert nem vagyok izraeli arab aztán jöttek értem... és már nem maradt senki aki szólhatott volna értem... 
0 Comments
onnan kezdem hogy judit megkérdezte barukhot hogy mi lenne ha vennének egy képet izraeli lakásukba az igazggyöngy alapítványtól barukh nagyon megörült az ötletnek és rögtön meg is nézték az alapítvány weboldalán hogy milyen képek közül lehet választani az igazggyöngy alapítvány művészettel és művészetterápiával igyekszik segíteni berettyóújfaluban és környékén mélyszegénységben élő gyerekeknek a berettyóújfalui gyerekek mágikus és szívmelengető rajzai közül akart judit és barukh választani egyet előbb a rajzokat nézték végig a weboldalon aztán gyerekekről rajzolás közben készült fényképeket a fényképek többségén sima általános gyerekeket láttak rajzolni judit és barukh nem gondolkodott azon hogy hová vagy honnan valósiak lehetnek a gyerekek a fényképen gyerekek voltak általános gyerekek olyan általános gyerekek akik az otthonosság érzését keltették bennük a keresetlen otthonosság érzését csak amikor némelyik képen megláttak egy-egy világosabb bőrű világosabb hajú világosabb szemű tanítónénit akkor tudatosult bennük hogy ezek nem általános gyerekek ezek roma származású magyar gyerekek a tanítónénik pedig nem-roma származású magyar tanítónénik és akkor az otthonosság érzését hirtelen az ismerősség érzése váltotta fel barukh szemében és szívében a magyar roma gyerekek látványa ugyanazt az otthonosságot váltotta ki amit az izraeli gyerekek láttán érez és a nem-roma tanítónénik látványa ugyanazt az ismerősséget váltotta ki amit a nem-roma magyar gyerekek és felnőttek láttán érez nagyon nehéz erről beszélni barukh két és fél éve próbálja szavakba önteni de még soha nem sikerült neki talán ma jom háácmáutkor izrael függetlenségének napján amikor két és fél évvel ezelőtt barukh és családja megérkezett izraelbe olyan bőrszínű hajszínű és szemszínű emberek voltak mindenhol bármerre nézett barukh amilyenek magyarországon csak nagyon kevesen de európában sem túl sokan füstösképűek barukh mindig szerette ezt a szót mindig melegséggel töltötte el a szívét még akkor is ha tudta hogy az emberek egy része nem feltétlenül pozitív értelemben használja bármerre nézett bármerre fordult barukh izraelben mindenhol füstösképű embereket látott maga körül és ettől akkor hirtelen olyan otthonosság fogta el amilyet soha korábban nem érzett nem tudta hogy kik ezek az emberek nem ismerte őket nem tudta hogy milyen altatót énekelt nekik az édesanyjuk csecsemőkorukban nem tudta hogy milyen történetek ragadták őket magukkal tizenkét évesen nem tudta hogy milyen szavakkal vallottak először szerelmet csak azt tudta hogy a látványuktól otthon érzi magát barukhnak fogalma sincs hogy honnan jön ez mert vannak gyerekkori kicsigyerekkori emlékei sötét göndör hajú és őszülő göndör hajú füstösképű nagy fekete szemű heftis vastag ajkú nénikről akik borostyán-nyakláncot hordanak a nyakukban virágmintás ruhákat viselnek diszkréten izzadnak és közben majomszeretettel veszik körül a kis barukhot és hasonló küllemű bácsikról sötétszürke svájci sapkában rövidujjú ingben vagy atlétában akik szeretettel ugratják a kis barukhot majdnem úgy ahogy a nagy barukhot a boltban a munkatársai de persze lehet hogy ezek nem gyerekkori emlékek csak egy előző élet emlékei és talán nem is barukh előző életéé de az biztos hogy az arcok a füstösképű arcok és a hozzájuk kapcsolódó majomszeretet benne vannak barukhban a dns-ében és ha barukh kívül odakint a világban maga körül meglátja ugyanezeket az arcokat akkor ugyanazt a régi majomszeretetet érzi akkor megint úgy érzi hogy otthon van nem ismeri az arcokat de otthon van közöttük minden más arc között pedig idegen mégha azoknak egy része ismerősebb is így van ez izrael nem a legjobb ország --nincs olyan hogy a legjobb ország-- de a barukhban élő néniknek és bácsiknak ez az otthona és ezért barukh itt érzi úgy hogy otthon van a világban mégha van is a földnek olyan vidéke amit jobban ismer boldog függetlenségnapot, izrael ♥️  tegnap este kezdődött és ma estig tart jom házikáron az elesett izraeli katonák és a terrortámadások áldozatainak emléknapja barukh az eiláti pályaudvarról este nyolckor tel avivba induló busszal utazott haza a busz utasainak fele katona a többségük a tengerészet világos egyenruháját viseli tizennyolc-húszéves fiatalok a hosszú hétvégére engedték haza őket ma jom házikáron holnap jom háácmáut a függetlenség napja aztán már itt is van sisi-sábát a péntek-szombat a felszállás a buszra szokatlanul nyugodt katonás rendben zajlik amikor már mindenki a helyén ül a sofőr az órájára néz majd a mikrofonhoz hajol aki akar leszállhat meghallgatni a szirénát mondja az összes katona és az utasok nagy része leszáll a busz mellett állunk a többség hallgat néhányan csendesen beszélgetnek pontban nyolc órakor megszólal a sziréna hosszú hangos egyszerű visító szirénahang egy percig fog tartani mindenki elhallgat a busz körül izrael huszonháromezer-hétszáznegyvenegy elesett katonájáért és a terrortámadások háromezer-egyszázötven áldozatáért hallgatunk senki nem ismerte az összes elesett katonát és az összes áldozatot de mindenki ismert valakit aki így halt meg vagy ismer valakit aki ismert valakit aki így halt meg barukh észrevesz a lába előtt az aszfalton egy csótányt nagy fekete kifejlett példány meglehetősen tanácstalanul próbál kiutat találni a lábak tengeréből barukh felnéz a több utas is a csótányt figyeli a sziréna visít senki meg sem próbálja eltaposni a csótányt ő végül megtalálja a kiutat lemászik a járdáról az úttestre és eltűnik egy sötét repedésben a sziréna elhallgat az utasok visszaszállnak a buszra barukh mellett egy hatvanas pár búcsúzkodik a feleség utazik a férj marad a férj könnyekkel a szemében szorítja magához a feleségét az ő szívében még mindig szól a sziréna lassan elindul a busz barukh mellett a jobboldali ülésen egy világos tengerész-egyenruhát viselő fiú valami amerikai sorozatot néz a telefonján a baloldalon egy khaki egyenruhás lány jobb hóna alatt a gépfegyvere bal kezében a telefonja édesanyjával beszél ahogy elindul a busz hirtelen abbamarad a nagy meghatottság és ugyanaz a bazári kiabálás kezdődik mint minden buszindulás után barukh ül a két katona között és azon gondolkodik hogy hogyan tudná megfogalmazni azt amit most érez nem talál szavakat csak azt tudja hogy a torkában van egy nagy gombóc és hogy a legszívesebben az összes utast megölelné még a két japán turistát is amikor a busz s be'er orai elágazáshoz ér barukh leszáll és elindul hazafelé a sivatagi bekötőúton felette körülötte már ragyognak a csillagok barukh most nem stoppol gyalog megy útközben a hátikvát dúdolja  omer barukh kollegája mogorva fickó ritkán mosolyog maximum vevőknek tegnap mégis egész délután vihorászik heherészik de amikor barukh megkérdezi tőle hogy hány órakor lesz ma a sziréna flegmán válaszolja hogy fogalma sincs tízkor vagy tizenegykor izraeli rohadtul nem hatja meg semmi persze semmi amikor omer dolgozik az üzletben mindig a gálgálác szól a katonai rádió tegnap dél körül talán kora délután észrevétlenül egyre régebbi egyre szentimentálisabb számokat kezd játszani a kortárs izraeli pop helyett barukhnak akkor tűnik fel a változás amikor négy körül már sting énekli a shape of my heart-ot öt-hattól pedig már szinte csak hatvanas-hetvenes évekbeli izraeli dalok szólnak édesbúsak fájdalmasak mintha máté péter énekelné őket héberül többnyire diszkrét olykor kevésbé diszkrét orosz akcentussal a be'er orai szülők whatsapp-csoportjában délután élénk levelezés kezdődik valamilyen rendezvényt szerveznek arról folyik az egyeztetés hogy ki milyen ételt hoz mert bármi van enni kell barukhnak egész délután folyamatosan jelez a telefonja amikor valamelyik szülő valamilyen felajánlást tesz az üzenetekben szokatlanul sok a smiley a nevetős a röhögős a sírva röhögős emoticon az üzletben már délelőtt sem volt túl sok vevő de délutánra teljesen elfogynak mintha az utcán is kevesebb autó járna öt után jön is a telefon hogy barukhék is zárjanak be korábban omer megkérdezi barukhot hogy mikor kell elindulnia hogy biztosan elérje a korábbi buszát barukh nem érti mit akar omer ez a figyelmesség egyáltalán nem vall rá amikor elindul a buszpályaudvar felé barukh olyan üresnek látja a várost amilyennek még soha a boltosok ahogy ők is lehúzzák a redőnyöket az utcákon csak egy-két ember pedig az este kezdődő jom hásoá nem piros betűs ünnep pedig eilat sokak szerint nem is igazán izrael de mégis még a levegő is más lehetetlen elmondani hogy milyen a hétköznapokon önmagát hetven felé szakító izrael most egyetlen hatalmas lélek a buszpályaudvar sem olyan mint máskor persze lökdösődünk és persze kiabálunk de kevesebb beleéléssel az utas is kevesebb barukhnak jut ülőhely ahogy elindul a busz az ablakon át figyeli a várost azt a kevés embert aki még az utcán van a jom hasoára a holokauszt áldozatainak emléknapjára nincs megfelelő érzelem hatmillió zsidót öltek meg nőket férfiakat öregeket fiatalokat gyerekeket ártatlanokat ehhez nincs megfelelő érzelem szomorúság? harag? mi? nincs úgyhogy jobb híján ahogy izraelben általában amikor nem tudjuk hogy mit tegyünk röhögünk hiszen végső soron győztünk itt vagyunk és élünk krvára élünk és akik meg akartak semmisíteni bennünket krvára veszítettek csak körbe kell nézni mindenhol hatalmas daruk dolgoznak izrael épül épül mert építjük mert túléltük mert itt vagyunk és mert mert... vesztettünk... krvára elveszítettünk hatmillió embert nőket férfiakat öregeket fiatalokat gyerekeket szülőket és nagyszülőket testvéreket és unokatestvéreket nagynéniket és nagybácsikat barátokat és üzlettársakat akik és akiknek a gyerekei és unokái két hete a széderen nem ültek ott velünk az asztalainknál mert meghaltak vagy már meg sem születtek mert krvára veszítettünk krvára veszítettünk... a busz kiér a városból és a kilencvenes úton robog tovább észak felé most minden stoppost azonnal felvesznek elég felemelniük a karjukat máris megáll egy autó... a hétköznapokon önmagát hetven felé szakító izrael ma egyetlen hatalmas lélek...  |